Az a csecsemő most harminc éves lenne

Wattmester

Csernobil 1986. április 26-a 

Szeged, 1988. tavasza. A biztosító üzletkötője megtudta, hogy egy családban megszületett a második gyermek. Sietett a címre, hiszen ő kötötte az első kicsi születésekor is az úgynevezett „Nagyélet” biztosítást, ami ugyan a szülőkre vonatkozott, de a kedvezményezettje a gyerek volt. Eddig ez egy teljesen érdektelen, mindennapi történet. Az üzletkötő orra előtt azonban durván becsapták a nagykaput.  Ahogy lassan elsomfordált volna, halkan kinyílott az előbb bevágott kapu és az anyuka intett a fejével, hogy lépjen beljebb.

Az üzletkötő leült a szépen berendezett előszobában, ahol a következő hátborzongató történetet mesélte el neki könnyek között az édesanya:

„Amikor maga itt járt két és fél éve, és megkötöttük az életbiztosítást, még nem sejthettük, hogy mi vár majd a kicsire. Elég hamar etetni kezdtük pépes ételekkel. Kapott mindenfélét, sajnos a kertben termett spenótból is főztem neki. Ez nem sokkal Csernobil után volt. Néhány hónap múlva daganatok keletkeztek a testén, de egyetlen orvos sem tudott segíteni rajta. Aztán a férjem testvére, aki Kanadában dolgozott kutatóorvosként, és éppen a daganatos betegségekkel foglalkozott, megszervezte, hogy azonnal szállítsák el a picit Torontóba egy ottani klinikára. El is jött Bécsbe, majd az osztrák – magyar határig, hogy Schwechatba, a repülőtérre vigyék a gyereket. A magyar hatóságok először nem ellenezték a kiszállítást, csak akkor állították le az egészet, amikor Hegyeshalomba értünk a gyerekkel. Ott a határon tartóztattak fel minket.  Először azt hittem, hogy csak a szokásos kekeckedésről van szó, de végül megmondták, hogy ez a gyerek nem utazhat sehová. A sógoromat sem engedték be Magyarországra, hogy legalább megvizsgálja a kicsit. Hazajöttünk Szegedre. A férjem mindent megtett, hogy mégis ki lehessen jutni vele Kanadába, de az engedélyt nem kaptuk meg. Elsőszülöttünk itt van eltemetve. Naponta kijárok hozzá a temetőbe.”             

Csernobil? Igen. Azóta kiderült, hogy Magyarországra is lecsapott a halálfelhő. Csíkokban. Volt olyan területe az országnak, például Recsken, ahol a fű is kipusztult, ráadásul napok alatt és sávokban. A nyomorult gazemberek, akik közül sokan még ma is itt járkálnak közöttük, hazudtak erről is folyamatosan. Ezeknek persze semmi bajuk nem lett. Valahogy megúszták a hazudozást is. De ismerve ezt az emberfajtát, ha egyáltalán annak lehet nevezni őket, még azt is lehazudnák, ha családjukat tizedelné meg az imádott elvtársaik által előidézett atomrobbanás utóhatása. Hazudnának, ahogy akkor és azóta is tették. Ezek az erkölcsi hulladékok, lelki kukalakók, érzéketlen fatuskók azért néha megrettennek az egyéb elkövetett bűneik alóli felelősségre vonástól. Ezt persze nem vallják be, de úgy hírlik, sokat elvisz közülük az agyvérzés és az infarktus. És az utolsó pillanatban lepereg előttük, mint Biszku esetében az egész életük. Ez vár mai utódaikra is. Remélem, sőt biztosan tudom, hogy akad fiataljaink között néhány tisztességes oknyomozó újságíró. Nem nehéz a feladat. Ki kell deríteni, hogy ki, mit, és miért tett, vagy tehetett volna abban az időben. Csernobil 1986-ban volt. Az a csecsemő ma több mint 30 éves lenne. Már több gyermeke is volna, mint azoknak is, akik akkoriban ugyanígy jártak. Róluk ki mesél majd a gyermekeinknek? Itt az ideje igazságot tenni. Mindegy, hogy a bűnösök élnek még, vagy már nem. Nem ez számít, hanem a bűn, amit a népük ellen elkövettek. Ez az, amire nincs mentség.       

Címkék: ATOM, ERŐMŰVEK
http://wattmester.blogstar.hu/./pages/wattmester/contents/blog/26853/pics/lead_800x600.jpg
ATOM,ERŐMŰVEK
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?